Körte

A körtekőbetegség a körte húsának fiziológiai rendellenessége, amely során a gyümölcsben kemény lerakódások képződnek. A betegség megelőzhető. Tudja meg, hogyan.

A körte rozsda (Gymnosporangium sabinae) egy összetett fejlődési ciklusú gomba. Téli gazdái elsősorban a boróka (Juniperus sabina) és más borókafajok, nyári gazdái pedig a különböző körtefajták. A gomba a borókaágak megvastagodott részein telel át. Tavasszal ezekben az ágyásokban sárgás-narancsos, sok téli spórát tartalmazó kinövések jelennek meg, amelyek kiszabadulnak és megfertőzik a körtefák leveleit. A körte leveleinek felső oldalán narancssárga vagy bíborvörös színű, sötét pöttyökkel tarkított hegek jelennek meg. A nyár második felében ezek a foltok a levelek alján megduzzadnak, és később úgynevezett nyári spórákat hoznak létre, amelyek ismét megfertőzhetik a borókabogyó ágait. A beteg borókák állandó fertőzési forrást jelentenek a környező körtefák számára. A körterozsda különösen esős tavaszi időjárás esetén terjed.

A gyümölcsrothadás leggyakoribb kórokozói a Monilia nemzetségbe tartozó gombák. A Monilia fructigena a magoncok rothadását, a Monilia laxa pedig a csonthéjasok rothadását okozza, amely a gyümölcsökön kívül tavasszal a cseresznye, a kajszibarack és a szilva virágait és hajtásait is megfertőzi, és a jól ismert Monilia virág- és hajtáselhalást okozza. A Monilia gombákról fontos tudni, hogy az egészséges gyümölcsöket nem fertőzik, de könnyen behatolnak a rovarok (különösen a gubacsos rovarok) vagy mechanikai úton (pl. jégeső által) károsított gyümölcsökbe. A Monilia gyümölcsrothadás ellen tehát közvetett módon, elsősorban a kórokozók elleni, jól időzített permetezéssel lehet védekezni. A másik nagyon fontos megelőző intézkedés a rothadt gyümölcs összegyűjtése és azonnali betemetése a talajba, hogy a gyümölcs felületén képződött hólyagocskákból származó gombaspórák ne kerüljenek a levegőbe, mert a mikroszkopikusan apró spórákat a szél nagyobb távolságokra szállítja, és ha a sérült gyümölcsre esnek, víz jelenlétében kicsíráznak, és az ismert rothadást okozzák. Ezenkívül a fertőzött, elhalt gyümölcsöket - az úgynevezett moníliás múmiákat -, amelyek különösen tavasszal jelentenek fertőzési forrást, legkésőbb a tavaszi metszéskor el kell távolítani a gyümölcsfákról.

A levelek néhány órán belül barnára vagy feketére színeződnek és begöndörödnek. A fertőzött virágok és levelek a fán maradnak. A levélkék vizesednek, később barnás-feketére színeződnek, elszáradnak és elszáradnak. A levélkék csúcsa megereszkedik és kampósan meghajlik. A fertőzött gyümölcsök vizesek, világosbarnától a feketéig terjedő színűek. A végén kiszáradnak és összezsugorodnak. A fán lógva maradnak. A fiatal, éretlen gyümölcsök fogékonyak a fertőzésre. Egyes almafajtáknál a fertőzés csak a gyümölcsfejlődés későbbi szakaszában válik nyilvánvalóvá. A törzsön található rücskös lerakódások (különböző méretű, beteg parafaszöveti területek) több deciméteres nagyságúak is lehetnek. Ha ezek az elváltozások az egész ágat vagy törzset körülölelik, az egész ág vagy fa elpusztul. Ha a fák koronájában a kiterjedt elhalást az ágakat körülvevő nekrózis okozza, a kiszáradt levelek általában világosabb színűek és lehullanak, mint a közvetlenül a perzselés által fertőzött levelek. Az aktív elváltozások vizes megjelenésűek, a felületük fényes, sima, és nyálka jelenhet meg a felszínen. A szélek nem élesen elhatároltak, néha felemelkednek. Később, amikor a baktérium szaporodása és terjedése megáll, a fertőzött parafaháló összezsugorodik, beesik, az egészséges hálóval való határfelületen repedések jelennek meg. A körte, a birs és a galagonya esetében (bizonyos mértékig) jellemző, hogy a fertőzött ágak vörösesbarnák, míg a sziklakúszónál és más gazdafajoknál inkább világosbarnák.